KG: A BEAC lassan 120 éves történetének nagyjából második felében többé vagy kevésbé, de aktívan a csapat tagja voltál. Tudnád valahogy szakaszolni ezeket az éveket, évtizedeket? Honnan indult és hová jutott ez a klub?

SL: Mivel 1970 őszén kerültem a BEAC-hoz, a korábbi időszakról csak töredékes, emlékezetemben véletlenszerűen megmaradt elbeszélésfoszlányok alapján tudnék beszélni. Az edzők mindig elsőrangúak voltak: Kalocsai Géza dr., Várhidi Pál, Berendi Pál… A csapat a hatvanas évek elején az NB III-ban játszott, s általában a középmezőny elején zárta a bajnokságot. Valamikor az évtized közepén is így álltak a tavaszi szezon után (akkoriban ostoba módon a naptári évet követte a bajnokság), ősszel viszont minden „bejött” nekik, miközben az előttük állók körbeverték egymást és váratlan vereségeket szenvedtek. Korpa Ottó játékostársunk, aki nagyon fiatalon részese volt ezeknek az időknek, azt mesélte, hogy három-négy fordulóval a bajnokság befejezése előtt még egyikük se gondolta komolyan, hogy akár bajnokok is lehetnek. Mégis azok lettek.

Ezután hősies évek következtek az NB II-ben. Mindössze heti két edzéssel és szerdai barátságos mérkőzésekkel készültek a hétvégi erőpróbákra. A csapat jórészt jogászokból, mérnökökből, tanárokból (Glatz János) állt, akik ennél több időt nem tudtak a labdarúgásra fordítani. A klubtól alig kaptak pénzt, s olykor még a Szövetség által átutalt pontprémiumok (ha jól emlékszem: győzelemért 400, döntetlenért 200 forint) kifizetése is akadozott. Ilyen körülmények között kellett felvenniük a versenyt náluk összehasonlíthatatlanul gazdagabb, nemritkán „főállású” játékosokat foglalkoztató klubokkal, például a Volán SC-vel vagy a Kazincbarcikával. Négy-öt éven keresztül derekasan állták a sarat (olykor a szó szoros értelmében, mert ekkorra már eltűnt a fű a Kőrösi József utcai BEAC-pályáról), de az évtized végére a legjobb játékosok megöregedtek, s az 1970-71-es bajnokság végén a csapat kiesett az NB III-ba. Ekkor a legtöbben abbahagyták a futballt: ha jól emlékszem, a korábbi kezdő tizenegyből csak a két szélsőhátvéd, Korpa Ottó és Teke Berci folytatta tovább a játékot.

A következő évben így is erős csapat állt össze több, a Ferencvárosból vagy az MTK-ból hozzánk igazoló kiöregedett ifistából, illetve az előző évben kitűnően szereplő második csapat legjobb játékosaiból (miközben az első csapat kiesett, mi a harmadik helyet szereztük meg az NB II-es tartalékbajnokságban). A feljutás volt a cél, és ez a tavaszi szezon elején bekövetkezett pontvesztésekig reálisnak is tűnt. A befejezés előtt hat fordulóval is látszott esély arra, hogy a csapat beérje a listavezető Törekvést, ám az ellenük vívott hazai mérkőzésünket Daubner játékvezető és Nagy Miklós partjelző otromba módon elcsalta. (Gondolom, nem csak én jegyeztem meg mindörökre a nevüket.) Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy győzelmünk esetén sem értük volna utol a Törekvést, mely minden későbbi mérkőzését is megnyerte. A BEAC-nak be kellett érnie az ezüstéremmel.

A következő évben (1972-73) gyengébb csoportba kerültünk, de sajnos a játék is gyengébben ment, pedig a meglévőkhöz újabb két jó játékos csatlakozott. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudjuk fölvenni a versenyt a Dunakeszi rendkívül erős csapatával. A második hely most is meglehetett volna, ha az utolsó fordulóban csapatunk nem szenved vereséget a kieső helyen álló Csepeli Papírtól.

A BEAC NB III-as csapata 1973 kora tavaszán.
A kép a Kőrösi József utcai „történelmi” pálya fedett tribünje előtt készült.
Állnak, balról jobbra: Pogány Nándor szakosztályvezető, Bártfai Lajos edző, Sujtó László, Teke Bertalan, Vígh László, Barát Gábor, Tanka László, Szekszárdy Sándor, Ritter Imre, Sarlós Mihály (ő volt az első kapus), Pető Zoltán intéző. Elöl: Galgóczy Ottó, Bödös István, Szenteleki Károly, Bujtor Ferenc, Korpa Ottó, Molnár János, Szalma Miklós, Ivanics Tamás, Varga József.

1973 nyarán fölszámolták a Kőrösi József utcai BEAC-pályát.

„Népgazdasági érdek”, mondták: fontos, hogy a Skála áruház jól megközelíthető legyen a tömegközlekedéssel, az egyetemi sportolók pedig majd gyalogolnak egy kicsit, hogy eljussanak a fölépítendő új sporttelepre.

Vitának, tiltakozásnak az akkori időkben nem lehetett helye.

Ősszel a népligeti Petőfi-pályára kerültünk, ám fél évvel később egyesületünk átengedte a Fradinak a pályahasználati jogot, hogy az így kapott pénzből olcsóbb pályát béreljen nekünk. Így kerültünk a Magyar Kábel-pályára, amely a Petőfihez hasonlóan szintén kitűnő állapotban volt (olykor a válogatott is játszott ott előkészületi mérkőzéseket).

Az 1973-74-es bajnokság félidejében az MLSZ úgy döntött, hogy nagyarányú átszervezést hajt végre, és kb. felére csökkenti az NB III-as csoportok számát. A már ősszel is gyengén szereplő BEAC-ra biztos kiesés várt. Az utolsó fordulóban a Medicor ellen elért győzelemmel mindössze azt sikerült elérni, hogy a csapat a BLSZ I-be, és ne mindjárt a BLSZ II-be zuhanjon.

A visszaesés elsősorban a szakosztályon belüli körülményekkel magyarázható. A meghatározó játékosok megbuktatták az 1972-73-as bajnokság végére minden tekintélyét elveszítő Bártfai Lajos edzőt, és egy szakedzői képesítéssel rendelkező kitűnő testnevelő tanárt, Hargittay Györgyöt neveztették ki a helyére. Hargittay (volt NB III-as kapus és egy Kapusiskola c. könyv szerzője) remek edzéseket tartott, a játékosállomány alaposan megerősödött (túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a társaság megfelelő menedzselés mellett az NB II-ben is helyt állt volna), ám ennek ellenére egymást követték a vereségek. Edzőnk nem tudta felmérni, ki milyen feladatkörök ellátására képes és milyenekre nem: rendre elhibázott összeállításban, teljesíthetetlen instrukciókkal küldte pályára a csapatot, melyet ráadásul sorozatos balszerencse is sújtott. Félév után ugyanazok a játékosok fúrták meg, akik korábban idehozták. A rend kedvéért hozzátenném, hogy Hargittay néhány évvel később szép sikereket ért el a TF-fel, melyet a BLSZ II-től az NB III-ig vezetett, bár a BEAC-cal – legalábbis az én időmben – továbbra sem volt szerencséje: állandóan megvertük esélyesebbnek hitt csapatát. Az őt januárban váltó Bódi Imre – nyugodjék békében – eleve alkalmatlan volt bármilyen komolyabb csapat irányítására.

Szakosztályvezetés már nem működött, és ettől az időtől senki sem foglalkozott a játékosállomány erősítésével. A minőségi utánpótlást eddig alapvetően azok az NB I-es ificsapatokból kiöregedett játékosok alkották, akik szerettek volna tovább tanulni, miközben a labdarúgásnak sem mondanak búcsút. A vezetők elintézték, hogy fölvegyék őket az ELTE-re (ahová akkoriban ugyancsak nehéz volt bejutni), s szükség esetén – a jogi karon – a vizsgákon is segítséget kaptak… Ám 1973 után ez a csatorna eldugult.

1974 őszén Kakó Gyula BM őrnagy, a Kettő addigi edzője vette át az első csapat irányítását. A mendemondák szerint Gyula bá’ ifjúkorában főleg nagypályás kézilabdázóként állt kapcsolatban a sporttal. Rendkívül ellentmondásos személyiség volt, ”civilként” és edzőként egyaránt. Az általa problematikusnak vélt játékosokkal (ideérte a hosszú hajúakat és a szakállasokat is) nem volt hajlandó vesződni, inkább rövid úton elzavarta őket, még akkor is, ha nyilvánvalóan hasznára lehettek volna a kiesést követő távozásokkal eleve meggyengült csapatnak. Egyedül Schneider Gyurival tett kivételt. Nyers modora riasztóan hatott, ráadásul az edzői instrukciókon túl – „A húzó palit fogjuk meg, a futó palira pedig figyeljünk oda” [előbbin az ellenfél irányító középpályását értette] – időnként ellentmondást nem tűrő politikai kioktatásban részesítette az arra rászorulókat, főleg engem. Ugyanakkor megbecsülte a munkát, a szorgalmat, a lelkesedést. A taktikai fegyelmezetlenségeket kegyetlenül megtorolta, ügyetlenségeink miatt viszont úgyszólván sohasem használt bántó szavakat. A meggyengült játékosállomány és a kedvezőtlen körülmények ellenére is bent maradhattunk volna, ám az NB III-ból akkor tömegesen kieső budapesti csapatoknak kellett a hely a BLSZ I-ben, s az eredeti kiírás szerinti két kieső helyett nyolc-tíz csapat hullott velünk együtt a BLSZ II-be.

E bajnokság során vált nyilvánvalóvá, hogy a BEAC akkori elnöksége a labdarúgó szakosztály leépítésére törekszik. Tavasszal már a Kolozsvári Tamás utcai pályán kellett játszanunk. Nagyon nem szerettem itt védeni, mert a kemény salakon a lapos, pattogós labdák irdatlan sebességgel száguldottak a kapu felé. Ráadásul a mainál akkoriban jóval nagyobb méretű pályán a büntetőpontot valamilyen oknál fogva a kaputól kilenc méterre jelölték ki, aminek következtében nemigen akadt kihagyott tizenegyes. Ebben az évben szűnt meg számunkra a klasszikus „szertár” intézménye is: mindaddig táska nélkül mentünk az edzésekre, mert minden alkalommal tisztára mosott (igaz, helyenként lyukas) szerelést és kipucolt cipőt vehettünk át a szertárostól; ekkortól viszont mindenki kapott egy rend szerelést, és magának kellett gondoskodnia a mosásról.

Az egyesület nyilván kapott annyi pénzt az állami sporthivataltól és a Ferencvárostól, amennyi fedezte volna a Kábel-pálya további bérletét. De ezt inkább más szakosztályok támogatására fordították, minket pedig egyre rosszabb pályákra irányítottak.

1976 tavaszán el kellett hagynunk a Kolozsvári Tamás utcát is, és a hírhedt (de a hírénél azért jobb) UFC-pályán töltöttük a következő naptári évet. 1977 tavaszán már állt a BEAC-klubház, noha maga a pálya még nem készült el. Ettől fogva a MAFC hosszú, de valószínűtlenül keskeny, agyagos talajú, gyalázatos edzőpályáján játszottuk hazai mérkőzéseket. Az edzéseket a későbbi BEAC-edzőpálya helyén, egy akkor még szemétdombokkal tarkított, egyenetlen talajú réten tartottuk. Akkoriban csak bajnoki mérkőzéseken álltam igazi kapuban.

Minden jel arra mutatott, hogy a BEAC vezetősége legszívesebben megszüntetné a szakosztályt. Feltehetően annak köszönhettük megmaradásunkat, hogy az elnökség nem tudta elmozdítani Kakó Gyulát, aki az edzőség mellett értelemszerűen más feladatokat is ellátott…

A hosszas vándorlások, az állandó bizonytalanságok következtében a játékosállomány jelentősen megcsappant. Ezekben az években 18-20 állandó emberrel működött a két csapat, vagyis többeknek két mérkőzésen kellett játszaniuk a hétvégén. Ez néha furcsa következményekkel járt: előfordult, hogy míg az első csapat a bennmaradásért küzdött a BLSZ II-ben, addig a Kettő az NB II-es tartalékbajnokság középmezőnyében végzett. (Akkoriban a tartalékbajnokságok – persze az NB I-et leszámítva – önálló, az első csapatok helyzetétől független kiesési és feljutási rendet követtek.) Amikor sérülések és egyéb okok miatt az első csapat kiállása is veszélybe került, Kakó őrnagy fiatal belügyi tisztekkel pótolta a hiányokat, akik természetesen „feketén” játszottak. Az intézmény iránt akkoriban táplált utálatom ellenére el kellett ismernem, hogy az illetők nem ríttak ki a mezőnyből, egyébként pedig kellemes, kulturált társaink voltak.

Kakó őrnagy (illetve ekkoriban már inkább alezredes) mindenekelőtt „jó kollektívát” akart, minőségi szempontok, eredmények (azon túl, hogy lehetőleg ne essünk ki) nemigen érdekelték. Sem ismeretségei, sem energiái nem voltak ahhoz, hogy a játékosállomány frissítésével, bővítésével, javításával foglalkozzon. Nem akart új emberek beépítésével vesződni. Időnkénti javaslatainkat „nem kell!” kiáltással elutasította, s az edzéseken olykor mégis megjelenő újoncokat a legtöbb esetben hamar eltanácsolta valamilyen ürüggyel. A csapat pedig egyre fogyott, egyre gyengült.

Az 1976-1977-es bajnokság vége felé úgyszólván reménytelen helyzetbe kerültünk. Sikerült azonban – vagy háromszáz tomboló néző előtt – nekünk kedvező, 1-1-es döntetlent elérnünk a rivális kiesőjelölt Óbudai Goldberger otthonában, majd – ugyancsak idegenben – 1–0-ra vertük a középmezőnyhöz tartozó Vízműveket. Utóbbi sikert úgy értük el, hogy a 30. perc táján kifordult a bokám, de tartalékkapus híján a pályán kellett maradnom, sántikálva, addig ismeretlen kínok között, rettegve a legveszélytelenebb labdától is: kizárólag jobbra tudtam vetődni, azt is csak módjával. De valamilyen csoda folytán megúsztuk.

Az utolsó fordulóban a viszonylag jó helyezésű Elektromost fogadtuk a borzalmas MAFC-edzőpályán. Rajtam kívül mások is sérültek voltak, és már kedden nyilvánvalóvá vált, hogy csak rendkívül gyenge csapattal tudunk kiállni. Ugyanakkor sorozatos valószínűtlen eredmények esetén matematikailag még elképzelhető volt a kiesés.

„A matematikai esély is esély”, mondta Gyula bá’, és másnap felhívta az Elektromos edzőjét.

A következő bajnokságban visszaadjuk nektek a két pontot, ígérte. Jó lelkiismerettel tehette ezt, mert ekkor már eldöntött dolog volt, hogy a szezon végén kérni fogjuk átsorolásunkat a számunkra kedvezőbb, déli csoportba, s így többet nem játszunk ellenük.

Az Elektromos játékosai zokszó nélkül tudomásul vették, hogy nem szabad megnyerniük a szombati mérkőzést, de a következő napokban egymás után mondták le a részvételt. Ugyanígy tett tartalékcsapatuk jó része is. A mérkőzés előtt edzőjük sajnálkozva közölte Kakónkkal, hogy mindössze öt-hat felnőtt játékost tudott összeszedni, s a kiegészítésükre kirendelt ifistáknak mégsem mondhatta azt, hogy el kell veszíteniük a meccset.

A mérkőzés a futball szánalmas és keserű paródiáját hozta. Az „öreg” Elektromos-játékosok persze nem erőltették meg magukat, de az ifisták lelkesedése és a mieink elképesztő ügyetlensége oda vezetett, hogy még helyzeteket sem tudtunk kialakítani. Már azzal is beértük volna, ha 0–0 marad az eredmény, amikor az utolsó percben egy vendégszöglet átszállt mindenkin, s egy mozdulatlanul álló, a labda megjátszására kísérletet sem tevő Elektromos-játékosról a hálóba pattant. Az illető bocsánatkérő mosollyal tárta szét a karját.

A meccs után Schneider Gyurival odamentünk edzőnkhöz és bejelentettük: ha továbbra sem engedélyezi új játékosok igazolását, akkor mindketten abbahagyjuk a futballt. Gyula bá’ most nem tudott nemet mondani.

Ennek volt köszönhető, hogy az 1977-78-as bajnokságnak már lényegesen erősebb csapattal vághattunk neki.

Lelkesedésünket fokozta, hogy az elnökséggel és az atlétikai szakosztállyal folytatott huzavona után birtokba vehettük az akkorra elkészült, ragyogó minőségű Bogdánfy utcai füves pályát.

Első, a Kistext ellen vívott mérkőzésünk 1–1-es döntetlennel zárult. Az ellenfél a csapatkapitány Belák (később az NB I/B-s Nagykanizsa játékosa) révén szerzett vezetést, amire a második félidőben Gyurgyák válaszolt (vagyis én kaptam ezen a pályán az első gólt, és János szerezte rajta az első BEAC-gólt). Némi kezdeti botladozás után azon kaptuk magunkat, hogy állandóan győzünk, és amikor a tavaszi szezon elején Varga Sanyi sokáig emlékezetes, csizmaszárral szerzett góljával idegenben 1–0-ra legyőztük az időközben listavezetővé előlépett Kistextet, rövid időre a bajnoki cím elnyerésének lehetősége is fölvillant. Ám két váratlan vereség következett, részben talán azért, mert játékostársaimra lehangolóan hatott a klubvezetés újabb döntése, mellyel ismét a MAFC ócska edzőpályájára, illetve saját kisméretű, rossz talajú, füvét hamar elveszítő edzőpályánkra száműzte a csapatot. Edzőnk többször is megpróbálta rábírni az elnökséget a döntés megváltoztatására, de mindig merev ellenállásba ütközött, amit a vezetők olykor bántó, sőt megalázó szavak kíséretében hoztak a tudomására.

Ez lett a vesztük. Kakó Gyula az akkori magas rangú belügyi tisztek megingathatatlan felsőbbségtudatával szemlélte embertársait. „Fityfasz Jánosnak” (ezt a kifejezést használta) tekintett mindenki mást, lett légyen az illető jeles művész, tudós vagy olimpiai bajnok. Nála különb embernek feltehetően csak önmaga szovjet változatát tartotta. Az efféle sértéseket nem tűrhette.

Nem sokkal később megjelentek a Bogdánfy utcában a Népi Ellenőrzés (nagyjából a NAV szoc. megfelelője) emberei, hogy betekintsenek a BEAC könyvelésébe. A vizsgálat nyomán Mihályfi László klubelnök kénytelen volt azonnal lemondani, s a vezetőség több más tagjának sem maradt egyéb választása. A klub élére olyan ember került, aki korábban tagja volt a labdarúgó szakosztály vezetőségének, s akiről biztosra vehető volt, hogy nem keseríti meg az életünket.

Végül a negyedik helyet szereztük meg, ami a korábbi évekhez képest óriási előrelépést jelentett. Sőt harmadikok is lehettünk volna, ha… ha például az utolsó mérkőzésen sikerül legalább a két kapott gól egyikét kivédenem.

A következő, 1978-79-es bajnokságban már nem szerepeltünk ilyen jól. Ősszel az élmezőnyben végeztünk ugyan, és tulajdonképpen a feljutás sem tűnt elérhetetlen vágyálomnak, ám kollektív és egyéni hibák, sérülések és más bajok következtében a tavaszi szezon első kilenc meccséből nyolcat elveszítettünk. Már azt hittük, szégyenszemre újra a kiesés ellen kell küzdenünk, amikor sikerült legyőznünk a második helyen álló TF-et és a későbbi bajnok Ganz Villanyt. Így a középmezőnyben fejezhettük be a bajnokságot.

A BEAC BLSZ II-es csapata az 1978-79-es bajnokság egyik mérkőzése előtt.
A kép a Bogdánfy utcai pályán készült.
Állnak, balról jobbra: Sujtó László, Siska János, Varga Sándor, Légrádi Gábor, Bánhegyi Attila, Vígh László. Elöl: Angyal István, Balogh András, Gyurgyák János, Altbäcker Vilmos, Korpa Ottó.

Az 1979-80-as bajnokság első négy mérkőzésén még szerepeltem, azután hosszú időre búcsút mondtam a labdarúgásnak. Az ezután következő évek BEAC-történelmének elmondása másra hárul. 

Nagyon általános, ezért kicsit hülye kérdés lesz, de valamire csak jutunk vele: milyen különbségeket látsz a „régi idők” és a mostaniak focija között. Ilyenekre gondolok például, bár ez pont nem különbség lesz, amit Helmle mondott, és amin meglepődtem kicsit: amikor ’99-ben bajnokságot nyertek, akkor ő például – stabil kezdőként – egyszer tudott csak edzésre járni. Azt gondolnám, hogy régebben minden máshogy volt...

Hát, mint láthattad és mint látni fogod, régebben valóban sok minden máshogy volt…

Mindenekelőtt a futball sokkal fontosabb helyet foglalt el a mi életünkben, mint a mostani játékosokéban. Ez több okkal magyarázható. Legfőképpen talán azzal, hogy a futballnak akkoriban jóval nagyobb presztízse volt Magyarországon, mint most. A válogatott időnként szép győzelmeket aratott, s a világ egyetlen más nemzeti tizenegye ellen sem állt ki esélytelenül. Eközben az Újpest és a Fradi eredményesen szerepeltek a nemzetközi kupákban, s olykor a döntőig is eljutottak. Majd’ minden gyerek szeretett futballozni. Felső tagozatos koromban 27 fiúból álló osztályunk két nagypályás csapatot is indított az iskolai bajnokságban. Azt a két-három társunkat, akik még tartalékként sem jöttek szóba, mélységes lenézés övezte. A kettős mérkőzéseken telt ház volt a Népstadionban, és még a hetvenes évek végén is gyakran akadtak olyan BLSZ II-es mérkőzéseink, amelyeket két-háromszáz néző előtt játszottunk.

A BEAC 2014-15-ben bronzérmes, BLSZ III-as csapata

Egy másik okot abban látok, hogy ma sok olyan kellemes elfoglaltság akad, ami a mi életünkből hiányzott. Nemigen lehetett utazni, egyetlen játékostársamnak sem volt saját autója, nem volt számítógép, nem volt internet, sőt még a vonalas telefon is ritka volt. Arról nem is beszélve, hogy jóformán mindenki a szüleivel lakott… Sokáig egyetlen televíziós csatorna működött, mely kezdetben hétfőn és pénteken „pihenőnapot” tartott, délután kezdte az adását, és gyakran Gyula bá’-nak való szovjet, keletnémet, stb. filmekkel riasztotta el az értelmesebb nézőket. Az egyéb szórakozási lehetőségek is elég korlátozottak voltak.

És persze alapvetően más volt a hozzáállásunk. 1971 és 1975 között, amikor NB III-asok, illetve BLSZ I-esek voltunk, csak ritkán hiányzott valaki a heti három edzésről. Majd’ minden tréning egész pályás kétkapus játékkal zárult, miközben azok, akik kimaradtak, a pálya mellett lődörögtek. Elképzelhetetlen volt, hogy valaki komoly indok nélkül (sérülés, betegség, temetés, stb.) hiányozzon bajnoki meccsről, a hétvégén vidékre utazzon, vagy valamilyen, a mérkőzésen való részvételét megakadályozó programot szervezzen magának.

Mellesleg a sérültek is úgyszólván mindig kijöttek a meccsre, hogy drukkoljanak.

Vagyis nagyon komolyan vettük a futballt. Ebben nyilván nagy szerepe volt annak, hogy szinte valamennyien rangos ificsapatokból jöttünk. Legalább olyanból, mint én. De az ifiben se „neveltek” erre bennünket, mert nem volt rá szükség. Eszünkbe se jutott, hogy az edzések vagy pláne a mérkőzések helyett más elfoglaltságot keressünk magunknak.

1975 után, amikor rosszabbnál rosszabb pályákra vándoroltunk, az edzésre járók száma is megcsappant, többen abbahagyták a futballt, vagy máshova igazoltak. De olyasmi ekkor se nagyon fordult elő (legalábbis az első csapatnál), hogy a mérkőzésre kirendelt játékos ne jelenjen meg a meccsen.

1977 őszén, amikor megnyílt számunkra a Bogdánfy utcai pálya, amikor újra lett klubházunk, büfénk, állandó öltözőnk, nagyjából visszaállt az évtized elején megszokott rend.