KG: Hogy van a bokád?
SZA: Összeforrt. Változó.
Hogyan élted meg ezt a sérülést?
Éreztem, hogy nagy gáz van. A csont elég jelentősen haránt tört el, kimozdult és majdnem átbökte a bőrt. Csikós doktor úr a Honvéd Kórházban másfélórás műtét során fúrt-faragott, mire összerakta, örök hála érte. A többiben már volt rutinom, négy térdműtét után most ötödször operáltak.
És akkor ezzel vége? Biztos?
Jó lenne még játszani, ne úgy hagyjam el a pályát, hogy sérülten lehúztak. De a valódi részének vége, mert a kapusokban van egyfajta „mindenáron enyém lesz a labda”-vadság, én meg hová vaduljak, összetöröm magam…
„Csapatkép a BEAC-ról 2002 márciusában."
Állnak (balról jobbra): Aubel Ervin, Szolnoki János, Helmle Péter, Gloviczky Tamás, Halpern Bálint, Z. Szabó Zoltán, Sziráki András, Kovács Gergely, Marton Géza (intéző). Guggolnak: Józsa Gergely, Papp Zoltán, Lőrinczy Zoltán, Hörcsöki Áron, Ducsai Donát, Reider Róbert, Zubreczki Gábor
dr. Sziráki András
Születtem: Szolnokon, február 8-án töltöttem be az ötvenet.
1986-ban jöttem először a BEAC-hoz, az előbb kiszámoltam, hogy harminc év alatt 25 félszezont játszottam a klubban: 1986. őszi szezon–1993. tavaszi (12 félszezon); 2001. tavaszi–2002 tavaszi (3); 2010 tavaszi–2012 tavaszi (5); 2014 tavaszi–2016 tavaszi (5), bár e legutóbbi évben az őszit is elkezdtem…
Klubjaim: Szolnok Városi Sportiskola, majd Szolnoki MÁV-MTE (1979-1986), BEAC, Törökbálinti Torna Club (1993-2000). Védtem egy félszezont a Szolnok megyei Nagykörű csapatában is (1990 tavasz).
Posztom: Kapus. Mezőnyjátékosként három felnőtt bajnoki mérkőzést játszottam, egy gólt is lőttem, a Dabas ellen 2000 húsvét vasárnapján, naná, hogy emlékszem!
Legnagyobb sikereim: A Törökbálinttal harmadik helyezés a Pest megyei I-ben (1997-98) és kétszer jutottunk be a Magyar Kupa országos csoportkörébe (1997, 1998), játszottunk a Honvéd (1:3), a másodosztályú Sopron (1:4), III. Kerületi TVE (3:3) és Salgótarján (2:2) ellen. Ja, és hetedikben úttörő városi bajnok voltam sakkban. 2013-ban meg lefutottam a maratonit.
Pályafutásom legemlékezetesebb/ legfontosabb eseménye/gólja: Ebbe a szurkolói „pályafutást” is beleértem, így a válogatott Izland elleni gólja. Családdal, barátokkal mentünk ki a Szabadság térre, mondjam azt, hogy ilyen futballélményre vágytam egész életemben...
Kedvenc hazai/külföldi csapatom: Elsősorban a Liverpool, kissé hátrébb vonva az Internazionale, Lőrinc fiammal ez lett a közös szurkolói platform.
Kedvenc játékosom: Luis Suárez. A Pool miatt, elfogult vagyok. Gólintelligencia. Plusz ő nem vádolható azzal, hogy nem „harap”.
„Ebből a helyzetből nem kaptam gólt, viszont ebbe a kapuba lőttem az egyetlen gólomat, az azóta megszűnt törökbálinti Flóra-pályán."
Sajó Lacinál te vagy A Kapus. Számodra ki a legjobb ezen a poszton? Miért?
Sajó Lacinak ezúton is köszönöm, hogy A futball ábécéje és más történetek című könyvben a szerkesztői segítsége mellett hagyta megírni a pályafutásom történetét. Így kerültem be a kötetbe, de amikor a könyvnapon megláttam, hogy én lettem a „Kapus” címszó, elállt a lélegzetem és elszégyelltem magam. Rengeteg lényegesen jobb kapus volt nálam amatőr szinten is. Jó, vesztükre, ők nem voltak BEAC-osak, vélhetően ezért esett éppen rám a választás.
De hogy a kérdésre válaszoljak, ezen a poszton számomra nincs legjobb. Egy tucat kapust fel tudnék sorolni, akik szenzációsak voltak. A klub vagy nemzeti válogatott iránti szimpátia alapján az egyik csoportba tartozók sikereinek örültem, viszont akadtak, akik bravúrjaikkal teljesen az idegeimre mentek, mint például a különben fantasztikus Oliver Kahn. Jelenleg leginkább Samir Handanovič-rajongó vagyok, ő persze „interes”, amúgy „az először végy egy jó kapust” mondás vele kapcsolatban abszolút igaz, meccsenként átlagosan 2-3 ziccert megfog, néha egy-egy félidőn át tartja a csapatot.
Az első BEAC-os éveidben feljutottatok a BLSZ II-ből. Ezek az évek pont Sujtó Laci és Helmle Peti legaktívabb, legsikeresebb időszaka közé estek. Mesélj erről a csapatról!
Ez egy külön írás témája lehetne. A ’88-ban feljutott mellett a másik nagyszerű csapat az volt, amiben a kilencvenes évek elején játszottam. A ’90-91-es bajnokságban az őszi szezont a BLASZ I-ben az élen zártuk, már a feljutásról ábrándoztunk, végül sokféle ok miatt hatodikak lettünk. A következő szezonban a negyedik helyet szereztük meg. Mindkétszer Glatz János volt az edzőnk, akivel nagyon szerettem dolgozni. Ha jól tudom, ezeket az eredményeket azóta sem sikerült felülmúlni.
1993-ban a Törökbálintba igazoltál. Miért?
Öt éve versenyeztem Dózsa Attilával a csapatba kerülésért, úgy éreztem, hogy a BEAC-ba egyikünk is elég, és szerettem volna máshol is kipróbálni magam. Gulyás Dávidba, aki Törökbálinton volt katona, némi, de nem is olyan nagy túlzással „beleszerettek” az ottani szurkolók, ő hívta Gyurina Tamást, majd ők ketten engem, mivel kapusposzton éppen üresedés volt. Zima Flórián edzővel, Wölbling Antal szakosztályvezetővel és Helter Ferivel gyorsan összebarátkoztunk, nagyon tetszett, hogy mennyire élnek-halnak a klubért. Villámkarriert futottam be, 1997 januárjában már egyesületi elnöknek választottak, mint kapust és fiatal jogászgyereket. A megye II-ből indultunk és megteremtettük az egy osztállyal feljebb szükséges feltételeket. 1998-ban kiköltöztünk, nem volt rossz döntés, azóta kicsit már én is törökbálinti vagyok.
„A Törökbálinti Torna Clubban játszott utolsó meccsem után készült a kép, Lőrinccel guggolunk."
Hogyan kerültél vissza a BEAC-hoz? Talán kétszer is visszatértél 2000 után, jól emlékszem? 2002-ben itt voltál, aztán újra elhagytad – akkor a Bogdánfy utat. Talán Gyurgyák Jani csábított vissza később a második csapathoz?
Először 2001-ben jöttem vissza, mert Törökbálinton felállt egy új vezetőség, amellyel kölcsönösen nem erőltettük a közös ténykedést. Így belecsöppentem a BEAC mindmáig utolsó BLASZ I-es idényének tavaszi szezonjába. Elég szörnyű feltételek voltak, az alapozás időszakában a MAFC-on nem lehetett labdás edzést tartani, ezért Horváth Karcsi futtatott bennünket, mint a lovakat, utoljára ifistaként loholtam ennyi nyolcszáz meg ezerkétszáz métert. Ezzel együtt is simán bennmaradtunk volna, ha az Újpesti Flotilla pár fordulóval a vége előtt nem lép vissza – ez nekünk mínusz 6 pontot jelentett – és az utolsó fordulóban nincsenek nyilvánvaló bundameccsek.
Ezek után egy évet még lehúztam a BLASZ II-ben, majd 35 évesen úgy döntöttem, hogy végképp szögre akasztom.
2010-ben Szczerbinski Andris hívott fel – akinek az anyukája a feleségem volt, tizenkét évet éltünk együtt –, hogy kellene a „kettőbe” kapus. Aztán átadta a telefont Gyurgyák Jánosnak, ő lett az edzőjük, nem mondhattam nemet, az pedig külön motivált, hogy Andrissal egy csapatban játszhatok. Szabó András fél év után hívott át az „egybe”, megjegyzem, őt játékosként nagyon kedveltem, és így az első perctől nagy megtiszteltetés volt vele dolgozni. Az elkövetkező két év jó élmény volt, egyszer még az év játékosa is lettem. 2012 nyarán Szolnokra költöztem, ezt megelőzően a BEAC-nál szépen elbúcsúztattak, „meggyászoltak”, ajándékmezt és könyvet kaptam, akkor úgy hittük, hogy az elválás játékosként végleges. Ám másfél év múlva visszaköltöztem és 2014 tavaszán, a Káposztásmegyer elleni meccsen már megint a kapuban álltam… Ez az újabb, két és fél éve tartó szakasz ért véget 2016. szeptember 2-án, az Elektromoson, közel harminc évvel azután, hogy először védtem a BEAC-ban.
„1990-ben a Budapesti döntőig jutottunk az országos kispályás tornán, végül negyedikek lettünk, az Aramistól kikaptunk. Dékány Zsolt, Péntek Gábor, Velki Tamás, Guggol: Fejes Tamás, Gulyás Dávid, Gyurina Tamás és én."
Nincs hiányérzeted? Gondolok például a majdnem-bajnoki címre tavalyról...
A tavalyi ezüstérem a maximum volt, amit abból a bajnokságból ki lehetett hozni.
Ez is azért lett meg, mert egy profi szintű edzőnk van, ezért ha sokat is hibázunk, legalább szervezett a játékunk, amivel itt már jó eredményt lehet elérni.
Hiányérzetem ott van, hogy régen a meccs előtti utolsó edzésen a játékosok nézték izgatottan faliújságot: ki van benne a keretben és ki maradt ki? Most meg az edző fürkészi nyugtalanul a facebookot, ki jelezte a játékosai közül, hogy „hajlandó” menni a hétvégi meccsre. Néha úgy éreztem, hogy ez nem is futballcsapat, inkább egy szakkör, mert az jön, aki ráér. Ami persze túlzás.
13+1
„A legjobb védekezés a támadás!", vagy inkább „először végy egy jó kapust!"?
Végy egy olyan kapust, hogy nyugodtan nézhesd a meccset.
Egy Real–Barca, egy Bayern–Dortmund vagy egy Arsenal–Chelsea? Esetleg egy Fradi–Újpest?
Sunderland–Liverpool. És persze a Barca külön kategória: a sok évtizedes, egyre „bengább" trenddel szemben az alacsony súlypontú, technikailag tökéletesen képzett spílerek szórakoztató Tom és Jerry-t csináltak a futballból.
Azt hiszem, mint Lacinál, nálad is tudom a választ, de: fekete focicipő vagy színes (esetleg fehér)?
Jól sejted, nekem kizárólag fekete cipőm volt. Viszont egyszer bemelegítés közben kihallgattam a két szélsőhátvédünket, amint teljes komolysággal eszmét cseréltek arról, hogy az ellenfélből mindjárt az elején a sárga cipősnek, a „Pávának” kell odarúgni. „Az ilyennek, ha alányesel, elmegy a kedve a játéktól!” – vonta le a következtetést a támadói lélek e két jó ismerője. Akkoriban persze még csak egy-egy színes cipős csocsesz tűnt fel a focipályán, ma már ezzel a „taktikával" az ellenfél fél csapatának a sípcsontját kellene kékre-zöldre rugdosni.
Szoktál emlékezni az álmaidra?
Előfordul. Párommal, Andreával, meg is szoktuk beszélni az érdekesebbeket. Egyébként a sérülésem után néhány hónapig elég intenzíven álmodtam a futballal, jöttek a kapu felé a veszélyes lövések, én meg úsztam a levegőben, néha arra ébredtem, hogy nagyot nyekkentem, és a megugrásomtól majd összeszakadt az ágy.
„Bajnoki mérkőzés a 90-es évek elején, még a Bogdánfy úton. Aubel Ervin biztosít, a pálya közepén Jakobszen Tamás és Cserjés Matyi."
Hiszel a babonákban?
A babonában nem kell hinni, csak valahogy kialakul öt-hat szokásod, amelyeken sosem változtatsz. A foci nagyon „ide pattan–oda pattan” játék, sok múlik a szerencsén, ezt kapusként elég sűrűn tapasztalod. Éppen ezért felfelé a lépcsőn a hatodik lépcsőfokra mindig jobb lábbal lépek, meg ilyenek.
És Istenben?
Jókat kérdezel… Amikor nézed a gyönyörű szarvasokat, nehéz elhinni, hogy ezeket nem valamilyen kéz alkotta, és azt is, hogy semmilyen magasabb erő ne vigyázna ránk. A legtöbb hétköznapi helyzetben viszont egészen könnyű.
Mit utálsz a legjobban a világon?
Erre a kérdésre kizárólag egy őszinte, becsületes és jóízű nemzeti konzultáció keretében válaszolok, nehogy a végén hazaáruló Soros-bérencnek tűnjek.
Sör vagy bor?
Kezdjük egy Pilsnerrel, aztán meglátjuk, hogy hová fajulnak a dolgok.
Színház vagy mozi?
Mindkettő, moziból persze több. Otthon van még vagy 400 DVD.
Mi van most a zsebedben?
Nokia. Szakállas. Amikor tönkrement a töltője, már azt is Finnországból kellett rendelni.
Hol van az Achilles-sarkad?
Az Achilles-inam eléggé összeszűkült, mialatt a gipszben a bokám összeforrt, kemény tornával tudtam rendbe szedni! Ezért, ha kérdés átvitt értelemmel bíró kívánna lenni, momentán hagyjál békén ezzel az „achilleszezéssel”.
Mi az a tulajdonság, amit a legkevésbé szeretsz magadban?
Próbálok visszagondolni egy ártalmatlanul negatív vonásomra, ami valamilyen rendkívül előnyös tulajdonságomból következik, de most nem jut az eszembe.
És másokban?
Na, látod, ez jobban megy: az erőszakosság, korlátoltság, pökhendiség kicsiben és nagyban is.
Mennyibe kerül egy kiló sajt?
Karbantartott bolti rutinnal visszakérdezek: mikor vettél Te utoljára egy egész kiló sajtot?! Mire megennéd, a fele megszárad! A trappistát 12,5 dekás kiszerelésben vásárolom, egy csomag nagyjából 330 Ft, akciósan valamivel 300 Ft alatt van.
Sujtó Laci kérdezi: Mit tennél, ha te volnál a szakosztályvezető?
Lemondanék. Törökbálinton három éven át küzdöttem egyesületi elnökként, ebből a műfajból nekem ennyi elég volt.
Állítsd össze a legjobb BEAC-os csapatot, és minden idők legjobb 11-ét!
Minden idők legjobb tizenegyéről nekem fogalmam sincs. A BEAC elmúlt harminc évéből a következő csapatot raknám össze (jelzőim természetesen a BLASZ szintjéhez képest értendők).
Az 1987-88-as BLASZ II-es bajnokcsapat. A fotó a BEAC-Hungarocamion (3:1) elleni meccs után készült. Jól emlékszem, mert nem védhettem, a jobb kezem gipszben, mert a Láng Vasas ellen szétrúgták az ujjam. Álló sor: Pinnyey Richárd, Balaskó Tamás, Kossuth Lajos, Cserjés Mátyás, Balogh András, Fatér Gyula, Péntek Gábor, Jaczina István, Pál József edző, Sziráki András. Guggolnak: Schéhl András, Gyurgyák János, Kőszegi Géza, Kövér Szilárd, Kovács Tibor, Altbäcker Vilmos, Fejes Tamás.
Kapus: Dózsa Attilával a félidőben cserélnénk. Mint mondtam, versenytársak voltunk, de a jó kapcsolatunkra talán jellemző, hogy amikor Törökbálinton elszakadt a térdszalagom, egyből javasoltam, hogy Attilát igazoljuk le. Így lett, és nem is csalódtunk benne. Kiváló kapus volt, nem véletlenül védett a BEAC után az NB III-as Gázművekben és a Tápiószentmártonban is.
Jobbhátvéd: Bábik Zoli. Gyors volt, kemény, középpályásnak is simám elment, az NB III-as Erőműben is rendszeresen játszott. Egyébként csendes, nyugodt, nagy munkabírású, megbízható srác, az ő mentalitása az edzők álma.
Söprögető: Helmle Peti. A KSI-s alapok látszanak rajta, jól szerel, képzett, intelligens, nyugodt, de szeret nyerni is. Jó egy ilyen 190 centi feletti pali a védelem közepén, aki ha megszorulunk, még gólt is fejel.
Beállós: Péntek Gabi. A nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes évek elején a BEAC egyik kiemelkedő tudású játékosa volt. Vasas-nevelés, remekül szerelt, megjátszotta a labdát, időnként, főleg fejjel, szögletből gólokat szerzett. A küzdőszelleme miatt is felnéztünk rá, igazi csapatkapitány volt.
Balhátvéd: Gyurina Tomi. Középpályásból lett dörzsölt, firnyákos bekk, talán kényelmességből, talán azért, hogy a fürge, gyanútlan, súlytalan szélsőket előbb reggelire megegye, majd bebőrözze. A technikai tudására jellemző, hogy kiváló kispályás játékos volt, talán válogatott is.
Jobboldali középpálya: Schéhl Andris. Honvéd-utánpótlás, rongylábú szélsőből húzta eggyel hátrébb Glatz-mester. Gyors volt, jól adott be, gólokat is lőtt, és mindemellett rengeteget futott. A pályán kívül is óriási figura: kis „vézna”, jó szemű, gyilkos humorú gyerek, aki körül előbb-utóbb felharsan a nevetés. Rá mindenki emlékszik, aki a nyolcvanas évek végén itt volt.
Középső védekező középpályás: Jakobszen Tomi. A széles vállú, hallgatag, szőke srácról a kilencvenes években lepattantak az ellenfelek. Két védőt a félpályától a hátán cipelve lőtt gólt a Kábelen. Szerelt, ütközött, jól elosztogatta a labdát. Még a kétezer-tízes években is a legjobbak közé tartozott, vagy akár tartozhat ma is, ha még beleáll.
Középső támadó középpályás: Gyurgyák Jani. „Ez még a régiből…”, mondogatták a pontos keresztlabdáira. NB-s múlttal érkezve kiemelkedő technikai tudással és kiváló rúgótechnikával ő tényleg játszotta a focit (bár főleg előre). Akár baloldali, akár középső középpályásként szerepelt, a támadások többnyire tőle indultak. Az idő sem fogott rajta, pár éve 1:3-nál állt be félidőben a saját BLASZ III-as csapatába, és a vezérletével, no meg a szabadrúgásgóljával 5:4-re fordítottak, ekkor lehetett 55 éves…
Baloldali középpályás: Gulyás Dávid. Nagyon tehetséges srác volt, a Fradiból jött 18 évesen, a bal lába és a játékintelligenciája is kivételes volt a mi szintünkön. Később játszottam vele Törökbálinton is, egyre több sérülése érte utol, később ő is játszott az Erőműben, de a képességei alapján komolyabb futballista lehetett volna.
Jobboldali ék: Kőszegi Géza: Mint ígéretes ifista, úgy emlékszem Győrben NB I-es meccsen a kispadon is ült. Hozzánk a Budafokból jött, magas, erős, gyors csatár volt, a BLASZ-ban elég sok gólt rúgott. Valamilyen szintű profi pálya biztosan összejöhetett volna neki, ehelyett jogot tanult, szerencsénkre, mert így a maga posztján az egyik legjobbja volt a nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek elejei BEAC-nak.
Baloldali ék: Altbäcker Vili. Én már csak a pályafutása végén játszottam vele, de ha a kopaszodó, jó harmincas, mindig derűsnek tűnő fickóról az ellenfél azt gondolta, hogy csak mozogni jár le, nagy hibát követett el. Vilinek is akadt valamilyen NB-s kalandja mielőtt ráállt a tudományokra (ma egyetemi tanár), ennek megfelelően technikailag abszolút „penge” volt, gyors, és ballal könyörtelen. Bizonyos lövőhelyzetekben már emeltem a kezem: „Jaj, srácok, az ilyet Vili bátyátok hivatalból elteszi a hosszúba…”
Legalább három csapatra való játékostársamtól elnézést kérek, amiért kimaradtak, csak a jobbhátvédek közül: Gloviczky, Balogh Andris, Velki Tomi, Balaskó… A többi poszttal is folytathatnám a sort. Szép múltú egyesület a miénk.
Büszke vagyok arra, hogy én is idetartozom.
Jó lenne, ha jönnének srácok, akik a futballt és tanulást egyaránt életük fontos részének tekintik, mert a BEAC, elvben, egyetemi csapat, ez a múltja. De még inkább az a fontos, hogy akik itt vannak, szeressék és magukénak érezzék a BEAC-ot! Komoly hagyományt vesznek át.
„Ilyen értékelőlapot kaptunk edzőnktől, Pál Józsi bácsitól az 1988-89-es bajnokság őszi szezonjának végén. Ezt, csakúgy, mint az őszi és tavaszi menetrendet (edzések és meccsek időpontjai) postán adta fel a hivatalos, otthoni lakcímünkre. Ekkor újoncként a hatodik helyen álltunk a BLASZ I-ben."
Flaskay Miki lesz a következő alany, kérdezz tőled valamit!
Számomra a leginkább "flaskaymikis" megmozdulás az volt, amikor 2015 júniusában a Budakeszi ellen az utolsó percben kapott gól utáni „mindennek vége” hangulatban középhátvédből előrerohantál és összehoztál egy bajnoki érmet érő 11-est. Te hogy élted ezt meg?
