KG: Miki kérdezi, hogy írás vagy foci? Van erre jó válaszod?

SL: Van, mert a kérdés így szól: „A labdarúgás vagy az írás a nagyobb szerelem?” A szerelem (mondjuk inkább szenvedélynek) a labdarúgás. És egyre inkább reménytelen szerelem (ha maradunk mégis a szerelemnél), az old boysban, a veteránban. De a reménytelen szerelem az igazi… Amikor imádatunk személye (tárgya!) nem is érdekes, csak az érzés maga. Szurkolóként pedig, amíg élek, marad e szenvedély. Az írás nem szerelem – adottság, lehetőség, feladat. Az írás én vagyok. Magába meg – jobb esetben – nem szerelmes az ember. Írni nem mindig szeretek (mégis kell – és itt nem a határidőkre, a szerény honoráriumra gondolok, hanem mert szükségem van rá), focizni igen. Sárban, hóban (kánikulában kevésbé). Míg bírok.

Könyvbemutató az Írók Boltjában: Burger Barna, Kőrösi Zoltán, én, Vallai Péter. Ők már nincsenek…

Nem mintha nagyon magyarázatra szorulna, de azért elmondom, hogy néhány „nagy öreg” után leginkább azért döntöttem amellett, hogy veled kellene interjúzni, mert van ennek egy apropója. Elérted a bűvös 34 éves kort, és így már „öregfiú” is lettél. Hogyan éled ezt meg?

A kor csak egy szám, abszolút nem érzem magam 34-nek. Persze azt már tapasztalom, hogy a regenerálódás lassabb, a rúgások jobban fájnak, de alapvetően örülök, hogy lehetőségem van olyanokkal játszani, akikkel korábban még az első csapatban is gyakran szálltunk harcba a 3 pontért.

A BEAC Bp. I/B. osztályú csapata 2005-ben

KG: Hogy van a bokád?

SZA: Összeforrt. Változó.

Hogyan élted meg ezt a sérülést?

Éreztem, hogy nagy gáz van. A csont elég jelentősen haránt tört el, kimozdult és majdnem átbökte a bőrt. Csikós doktor úr a Honvéd Kórházban másfélórás műtét során fúrt-faragott, mire összerakta, örök hála érte. A többiben már volt rutinom, négy térdműtét után most ötödször operáltak.

És akkor ezzel vége? Biztos?

Jó lenne még játszani, ne úgy hagyjam el a pályát, hogy sérülten lehúztak. De a valódi részének vége, mert a kapusokban van egyfajta „mindenáron enyém lesz a labda”-vadság, én meg hová vaduljak, összetöröm magam…

 „Csapatkép a BEAC-ról 2002 márciusában."
Állnak (balról jobbra): Aubel Ervin, Szolnoki János, Helmle Péter, Gloviczky Tamás, Halpern Bálint, Z. Szabó Zoltán, Sziráki András, Kovács Gergely, Marton Géza (intéző). Guggolnak: Józsa Gergely, Papp Zoltán, Lőrinczy Zoltán, Hörcsöki Áron, Ducsai Donát, Reider Róbert, Zubreczki Gábor 

KG: A BEAC lassan 120 éves történetének nagyjából második felében többé vagy kevésbé, de aktívan a csapat tagja voltál. Tudnád valahogy szakaszolni ezeket az éveket, évtizedeket? Honnan indult és hová jutott ez a klub?

SL: Mivel 1970 őszén kerültem a BEAC-hoz, a korábbi időszakról csak töredékes, emlékezetemben véletlenszerűen megmaradt elbeszélésfoszlányok alapján tudnék beszélni. Az edzők mindig elsőrangúak voltak: Kalocsai Géza dr., Várhidi Pál, Berendi Pál… A csapat a hatvanas évek elején az NB III-ban játszott, s általában a középmezőny elején zárta a bajnokságot. Valamikor az évtized közepén is így álltak a tavaszi szezon után (akkoriban ostoba módon a naptári évet követte a bajnokság), ősszel viszont minden „bejött” nekik, miközben az előttük állók körbeverték egymást és váratlan vereségeket szenvedtek. Korpa Ottó játékostársunk, aki nagyon fiatalon részese volt ezeknek az időknek, azt mesélte, hogy három-négy fordulóval a bajnokság befejezése előtt még egyikük se gondolta komolyan, hogy akár bajnokok is lehetnek. Mégis azok lettek.

Ezután hősies évek következtek az NB II-ben. Mindössze heti két edzéssel és szerdai barátságos mérkőzésekkel készültek a hétvégi erőpróbákra. A csapat jórészt jogászokból, mérnökökből, tanárokból (Glatz János) állt, akik ennél több időt nem tudtak a labdarúgásra fordítani. A klubtól alig kaptak pénzt, s olykor még a Szövetség által átutalt pontprémiumok (ha jól emlékszem: győzelemért 400, döntetlenért 200 forint) kifizetése is akadozott. Ilyen körülmények között kellett felvenniük a versenyt náluk összehasonlíthatatlanul gazdagabb, nemritkán „főállású” játékosokat foglalkoztató klubokkal, például a Volán SC-vel vagy a Kazincbarcikával. Négy-öt éven keresztül derekasan állták a sarat (olykor a szó szoros értelmében, mert ekkorra már eltűnt a fű a Kőrösi József utcai BEAC-pályáról), de az évtized végére a legjobb játékosok megöregedtek, s az 1970-71-es bajnokság végén a csapat kiesett az NB III-ba. Ekkor a legtöbben abbahagyták a futballt: ha jól emlékszem, a korábbi kezdő tizenegyből csak a két szélsőhátvéd, Korpa Ottó és Teke Berci folytatta tovább a játékot.

KG: Helmle Peti kérdezi tőled, hogy miért pont a kaput választottad. Én azt mondtam neki néhány hete, hogy szerintem megírtad a Sajó könyvében, de aztán megnéztem, és nem. Grosics miatt, jól emlékezett Peti?

SL: Igen, Grosics miatt. Gyerekkoromban apám gyakran hallgatott meccsközvetítéseket rádión. Akkoriban még nem sok fogalmam volt a futballról. „Hidegkuti (Szusza, Tichy, Fridmanszky, stb.) lő” – ordította Szepesi, miközben a nézők felerősödő hangja kis híján elnyomta az övét –, „és Grosics véd”, fejezte be a mondatot, miközben a háttérből csalódott, fokozatosan elhalkuló moraj hallatszott. Ki ez a Grosics, aki képes lecsillapítani a hangorkánt? És mi az, hogy „véd”? Apám később kivitt magával a Nagyszombat utcai Goldberger-pályára: itt láttam életemben először futballmérkőzéseket. Elsősorban a kapusokat figyeltem. Amikor gólt kaptak, odaképzeltem a helyükbe Grosicsot, amint kivédi a lövést. Aztán persze magamat.

Természetesen Tatabánya-drukker lettem, ami miatt osztálytársaim állandóan gúnyt űztek belőlem. Később is kitartottam e csapat mellett, mert Grosics után is jó kapusai voltak: Gelei, Rothermel, Csepecz, Dombai, Kiss Imre… végül az ifjabb Gelei.

Először 1960-ban láttam – vendégségben, tévén – védeni: a magyarok 2–0-ra legyőzték az angolokat, és nem csak az imponált nekem, hogy nem kapott gólt, hanem az is, hogy ő volt a csapatkapitány. 1961-ben nekünk is lett tévénk (szüleim lottó-tárgysorsjátékon nyerték), de Grosics az 1962-es világbajnokság után befejezte pályafutását, így „élőben” nem sokat láttam védeni. Visszavonulása után pár hónappal jelent meg Így láttam a kapuból c. könyve, amelyet vagy tízszer elolvastam – reménykedve, hogy ettől jobb kapus leszek.

KG: Miután az a merész ötletem támadt, hogy újra kellene indítani valamilyen formában a BEAC-blogot, és hogy beszélgetős formában kellene mindezt tenni, egyből jött, hogy veled kezdjük a sort. A korábbi blog lelkes szerzője voltál, még akkor is szívesen írtál, bár kevesebbet, mint korábban, amikor én már nem. Ráadásul együtt jegyeztük a blog második, egyben utolsó interjúját, Jakóval (az első Glovival volt, amit Ricsivel csináltunk). Nem hiányzik, hogy írogass a meccsekről, szezonokról?

HP: Ha lenne egy olyan felület, mint az, ami akkor népszerű volt, akkor biztos megint szívesen írnék a meccsekről. Akkor egy idő után egy kicsit nyűg volt; az volt a baj, hogy nem írtak sokan, néha Laci, Ita Bálint, te. Én meg nem szerettem, ha valami meccs kimaradt onnan, és akkor egy kicsit kötelesség volt, hogy „hú, még ezt is meg kellene írni”...

“A nagy pillanatok szavakat igényelnek. (...)
senki sem tud csendben maradni egy fontos gól után."
(Juan Villoro)

“Egy előkészületi meccs volt a régi BEAC-pályán, ahol most a Sugár Áruház van.
Vagy nem is Sugár, hanem inkább Skála; mindenesetre áruház van, foci nincs.
Kellemetlen agyagos-földes pálya volt, esős februári idő.”
(Esterházy Péter)

A következőkben itt álló beszélgetésekkel a pályáról és a pályán túlról, fociról és nem fociról szeretném beszéltetni azokat, akikkel a véletlen/sors/akármi folytán hétről-hétre egy csapatot alkotunk, azt a csapatot, amit ez a négy betű jelez: BEAC.

Egy bravúros győzelem, egy szomorú vereség, vagy akár egy sikeres kényszerítő is csapatot tud építeni. A csapat pedig azért is fontos mindannyiunknak, hogy általa egy közösség tagjává is váljunk.

Beszélni és beszélgetni annyi tesz, mint megismerni. Megismerni pedig jó, mert a megismerés közösséget épít. 

Ebben a közösségépítésben kíván ez a blog e 119 éves klub játékosainak a segítségére lenni.

*

A pályán talán még az sincs egyedül, aki egyedül van.

2013. decemberének utolsó meccsén kétszer álltunk fel hátrányból egy nálunk sokkal erősebb csapat ellen. A 6-os mezben játszó csatárunk a meccs hőse volt; két gólt szerzett, és az utolsó percben történt egyenlítésünk helyzetét is ő harcolta ki. Éri Fülöp tavaly távozott közülünk, harminc évesen, oda, ahol nem tudunk arról, hogy volna focipálya. Ezt az utolsó meccsét is jó lett volna valamikor megbeszélni vele.  

Ezt a blogot az ő emlékének ajánlom.

*

Hajrá, BEAC!