KG: Helmle Peti kérdezi tőled, hogy miért pont a kaput választottad. Én azt mondtam neki néhány hete, hogy szerintem megírtad a Sajó könyvében, de aztán megnéztem, és nem. Grosics miatt, jól emlékezett Peti?

SL: Igen, Grosics miatt. Gyerekkoromban apám gyakran hallgatott meccsközvetítéseket rádión. Akkoriban még nem sok fogalmam volt a futballról. „Hidegkuti (Szusza, Tichy, Fridmanszky, stb.) lő” – ordította Szepesi, miközben a nézők felerősödő hangja kis híján elnyomta az övét –, „és Grosics véd”, fejezte be a mondatot, miközben a háttérből csalódott, fokozatosan elhalkuló moraj hallatszott. Ki ez a Grosics, aki képes lecsillapítani a hangorkánt? És mi az, hogy „véd”? Apám később kivitt magával a Nagyszombat utcai Goldberger-pályára: itt láttam életemben először futballmérkőzéseket. Elsősorban a kapusokat figyeltem. Amikor gólt kaptak, odaképzeltem a helyükbe Grosicsot, amint kivédi a lövést. Aztán persze magamat.

Természetesen Tatabánya-drukker lettem, ami miatt osztálytársaim állandóan gúnyt űztek belőlem. Később is kitartottam e csapat mellett, mert Grosics után is jó kapusai voltak: Gelei, Rothermel, Csepecz, Dombai, Kiss Imre… végül az ifjabb Gelei.

Először 1960-ban láttam – vendégségben, tévén – védeni: a magyarok 2–0-ra legyőzték az angolokat, és nem csak az imponált nekem, hogy nem kapott gólt, hanem az is, hogy ő volt a csapatkapitány. 1961-ben nekünk is lett tévénk (szüleim lottó-tárgysorsjátékon nyerték), de Grosics az 1962-es világbajnokság után befejezte pályafutását, így „élőben” nem sokat láttam védeni. Visszavonulása után pár hónappal jelent meg Így láttam a kapuból c. könyve, amelyet vagy tízszer elolvastam – reménykedve, hogy ettől jobb kapus leszek.

Szerettem volna egyszer pár percre találkozni vele, hogy megköszönjem neki a pályán töltött éveket. Lett is volna rá mód: Jakobszen Tamás fölajánlotta, hogy összehoz vele (ráadásul szerzett nekem egy labdát Grosics aláírásával), de más kapcsolataim is lettek volna. Addig halogattam a dolgot, míg késő nem lett. Csak a temetésére tudtam elmenni.

Volt Petinek egy másik kérdése is – ha az előbbi már megválaszolást nyert volna. Mikor gondoltál arra először, hogy szögre akasztod a cipőt?

Először 1968 elején hagytam abba a futballt. Úgy gondoltam, mivel utolsó éves ifistaként se leszek első kapus, okosabban teszem, ha az érettségire és a felvételi vizsgára koncentrálok. Aztán augusztusban becsöngetett hozzám egyik játékostársam Szimcsák István edző üzenetével: az első kapust porccal operálják, így bizonyosra vehető, hogy az őszi szezon egy-két mérkőzésén még nem tud játszani, ezért jó volna, ha ismét edzésbe állnék. Szerencsésen abszolváltam a két meccset (BVSC–Bp. Spartacus: 1–1; Bp. Spartacus–Egyetértés: 2–0), majd, ha már újra ott voltam, védtem tovább az ifi II-ben, majd a felnőtt harmadik csapatban is, sőt egyszer a „nagytartalékban” is szóhoz jutottam.

Van kedvenc kapusod?

Az általam látott mérkőzések alapján most Manuel Neuer tűnik a legjobbnak.

Lehettél volna profi kapus? Volt erre reális esély? Mi kellett volna ehhez?

Nem. Ez kezdettől fogva nyilvánvaló volt. Már a Spartacus ifiben akadt két kapus, akik eleve jobbak voltak nálam. Szigethy Károly a hetvenes évek második felében tagja lett az Újpest egyik bajnokcsapatának, Francia János pedig hosszú évekig védett az NB I/B-s Vasas Izzóban. (Utóbbi valószínűleg többre is vihette volna, ha valamivel kevésbé utál edzeni.) Még az volt a szerencsém, hogy Szigethy időnként megsértődött és leállt, Franciát pedig többrendbeli bukása miatt egy teljes évre eltiltotta a szakközépiskolája. Így legalább az ifi II-ben védhettem, bár az első két évben ott is gyakran kellett osztozkodnom a félidőkön a vetélytársakkal.

Nyilván máshová kellett volna igazolnom, ahol többet védhettem volna. De azt hiszem, sokkal jobb kapus akkor se lett volna belőlem

Alapvető bajom, hogy nem elég jó a térlátásom. Ez az oka annak, hogy sokszor nem futok ki az előrevágott labdákra, és olykor beengedek messziről ívelt, mások számára könnyen védhető lövéseket.

Talán többen tudják, hogy francia szakon tanítasz. Hogyan jött a francia nyelv és kultúra?

Az én időmben csak oroszt tanítottak az általános iskola felső tagozatában. Szerettem volna angolul is tanulni, ez azonban csak magánúton volt lehetséges, és a szüleim nem ismertek egyetlen angoltanárt sem, illetve nem volt olyan ismerősük vagy rokonuk, akinek lett volna ilyen ismerőse. (De az is lehet, hogy a szóba jöhető tanárok túl drágák voltak.) Kiderült viszont, hogy apám velünk egy házban lakó kollégájának a felesége ad német és francia órákat, méghozzá számunkra megfizethető áron. A franciát választottam, mert az kevésbé volt banális. Tizenkét éves voltam ekkor – vagyis immár ötvenöt éve tanulok franciául.

Tanítasz és fordítasz még?

Hétfő délutánonként tartok egy irodalmi szemináriumot a szegedi egyetemen (posztromantikus költészet: Baudelaire, Verlaine, Rimbaud, Mallarmé). Teljesen ingyen: az egyetem csak a vasúti költséget (esetemben már csak a gyorsvonati pótjegy árát) téríti meg. Sok ismerősöm nem érti: „Miért dolgozol, ha nem fizetnek érte?” – kérdezik.

„Azért tanítok, hogy tanuljak” – válaszolom. Ezt persze még kevésbé értik.

Ha visszanézel a mögötted lévő évtizedekre, akkor mire vagy a legbüszkébb? Vagy, ha a „büszkeség” béna, akkor, ami a legfontosabb volt. Hol van ebben a foci?

Nem rossz a kérdés, csak az a baj, hogy nem sok dolog akad, amire büszke lehetnék. Nem szereztem tudományos fokozatot, nem írtam könyveket – holott az első feladatra mindenképpen, a másodikra valószínűleg képes lettem volna. Mindössze egy tucatnyi tanulmányt jelentettem meg, ami szintén nem sok, és lefordítottam – ha jól számolom – tizennégy filozófiai és történelmi munkát. (Egyébként most is fordítok egy könyvet, és hamarosan meg kell írnom egy újabb tanulmányt.)

Annyit mindenesetre különösebb önhittség nélkül elmondhatok, hogy a jobb tanárok közé tartoztam. A legkiválóbb hallgatók általában fölvették az általam meghirdetett szabadon választható órákat, és több tanítványom is „dobogós helyezést” ért el az OTDK-n [Országos Tudományos Diákköri Konferencia; valójában országos egyetemi tanulmányi verseny].

Ilyen is van: Laci kapura rúgáshoz készülődik

Azt hiszem, a legfontosabb tényező az életemben a szerencse. Szerencsém volt, hogy franciául tanulhattam, és gimnazistaként az akkor még viszonylag ritka angol tagozatos osztályok egyikébe járhattam. Szerencsém volt, hogy második kísérletre mintegy húsz pályázó közül sikerült bekerülnöm abba a kettőbe, akit fölvettek angol-francia szakra az ELTE-n. Szerencsém volt, hogy véletlenül éppen a Radnóti Miklós Gyakorlóiskolába osztottak be tanítási gyakorlatra, mert a végzés után ott maradhattam tanárnak. Szerencsés körülmények valószínűtlen összjátékának köszönhettem, hogy a szegedi egyetemre kerültem. Szerencsém volt a kollégáimmal, a hallgatóimmal – utóbbiakkal annak ellenére, hogy a dékáni hivatal mintegy tíz évvel ezelőtt készített, több évre visszatekintő kimutatása szerint a Kar kb. százötven oktatója közül én voltam az, aki a legtöbb elégtelent adta a vizsgákon. Szerencsém volt a házasságommal. Szerencsém volt a BEAC-cal. És persze hallatlan szerencse, hogy még hatvanhetedik évemben is a pályán lehetek.

A legnagyobb szerencsém az volt, hogy első kísérletre nem vettek föl az egyetemre (bár ezt annak idején nagyon keserűen éltem meg). Ellenkező esetben semmi sem valósult volna meg abból, ami a diplomaszerzés után következett. Más állásaim lettek volna, más feleségem, stb. S könnyen lehet, hogy tizennyolc éves koromban befejeztem volna a futballt, mert nem találkoztam volna azzal az emberrel, aki rábeszélt, hogy jelentkezzek a BEAC-nál.

Such is life.

Ha jól tudom, voltak rövidebb „visszavonulásaid”, például amikor én a csapathoz kerültem, szerintem egy pár évig nem találkoztam még veled. Hogy is voltak ezek az időszakok?

Első, féléves visszavonulásomról már beszámoltam. 1979 őszétől egy éves ösztöndíjat kaptam Párizsba. Utána persze folytatni szerettem volna a játékot, de ekkor állásajánlatot kaptam a szegedi egyetemtől. Heti három napot (kedd, szerda, csütörtök) kellett ott töltenem, ami azt jelentette, hogy legfeljebb a pénteki edzésre tudtam volna kimenni.

Nekünk még heti három edzésünk volt, ami szezononként (15 bajnoki + öt-hat hetes felkészülési időszak) mintegy hatvan edzést jelentett. Ebből átlagosan négyet-ötöt hagytam ki kisebb sérülések és megfázások miatt. Nem akartam komolytalanul folytatni azt, amit addig komolyan csináltam.

Pontosan húsz évvel később 1999 őszén tértem vissza a pályára, miután Balatonkenesén véletlenül találkoztam Daróczi Gáborral, aki elmondta, hogy az alakulóban levő Old Boys-csapatnak kapusra volna szüksége.

Tíz évig játszottam itt, szükség esetén kisegítve más csapatainkat is. 2009 őszén az egyik edzésen vissza akartam rúgni egy gyengén ívelt labdát Erdei Gabinak, s a mozdulatba beleroppant a térdem. Több mint két hónapig tartott, míg rendbejöttem. Másfél éves tagdíjtartozásom volt (szerencsére Daróczi nem tagja Facebook-csoportunknak…), és kellett volna vennem egy gumistoplis meg egy „éles” cipőt, mert a régiek már tönkrementek. Kiszámoltam: legkevesebb 85 ezer forintomba kerülne az újrakezdés, és semmi garancia sincs arra, hogy néhány hét múlva nem újul ki a sérülésem. Úgy gondoltam, hatvanadik évemben talán végleg visszavonulhatok.

2012 nyarán, amikor közeledett a nyugdíjazásom, feleségem azt javasolta, kezdjem újra a futballt. (Mellesleg sem ő, sem én nem tartottam attól, hogy enélkül nem tudom elfoglalni magam.) Megfogadtam a tanácsát.

Mivel foglalnád el magad, ha nem fociznál?

Olyan munkám van, amely a végtelenségig, a nap minden órájában végezhető. Emellett többet olvasnék, és gyakrabban sakkoznék az interneten.

Minden Veterán-meccsen ott vagy, jól gondolom? Az Old Boys-meccseken is te védesz?

Igen, játszom a Veteránban és az Old Boys-ban is. Egyelőre nincsenek más kapusok.

BEAC Old Boys

Mit lehet tudni a Veterán bajnokságról? Ott már kisebb a pálya, ugye? Vannak köztetek szintén régi BEAC-osok?

Természetesen szinte kizárólag régi BEAC-osok játszanak. Félpályán játszunk keresztbe, 5 x 2 méteres kapukkal, les nincs. A csapatok egy kapusból és hét mezőnyjátékosból állnak. Őszi kilenc mérkőzésünk közül négy győzelemmel, öt vereséggel zárult.

Írtál néhány történetet Sajó Laci könyvébe. Nem gondolkodtál azon, hogy bővebben is megírd, töviről hegyire, hogy hogyan is töltötted ezt a most már hat évtizedet a kapuban?

Ha utánaszámolsz, láthatod, hogy szó sincs hat évtizedről, hanem csak háromról.

Nagyobb közönséget csak kiemelkedő pályafutásokról szóló visszaemlékezések érdekelnek. Én annak is örülni fogok, ha közületek néhányan hajlandók lesznek végigolvasni ezt a váratlanul hosszúra sikerült irományt.*

Kik szerepelnek a számodra legjobb BEAC-ban, és a legjobb csapatban, amit csak el tudsz képzelni?

Világválogatott összeállítására nem vállalkoznék: sajnos nem követem elég szorgalmasan a nemzetközi futballéletet.

A „legjobb BEAC-ot” ifjúkorom játékostársaiból állítanám össze – még akkor is, ha a mostaniak közül egy-két játékos helyet követelhetne magának a csapatban. Számotokra – egy kivétellel – teljesen ismeretlen neveket sorolnék el.

Azért csak rakd össze, kérlek, a számodra legjobb BEAC-ot! Éppen azért, hogy legalább így megmaradjanak ezek a nevek.

Jó, ha mindenáron akarod. Sértődés ne essék: ha úgy tetszik, nosztalgiából csak régi játékosokat szedek össze, 4–3–3-as felállásban.

Mit kérdeznél a következő interjúalanytól? Aki majd Szira lesz.

Mit tennél, ha te volnál a szakosztályvezető?

--- 

* Az interjú folytatódik! A második részben Laci főleg a '70-es évekről fog mesélni nekünk.